A magyarországi underground zenésznek szinte ezermesternek kell lennie, ha koncertezni akar itthon. Azonban egy kissé távolabb, egészen pontosan Bécsben, már elég, ha a zenész „csak” zenél. A Travellingband névhez híven most arról számolunk be önöknek, milyen, amikor a banda utazik, és milyen, amikor fellép – itthon és külföldön. Nyugalom, rockzenéről kevés szó esik - egy budapesti underground metálzenekar bécsi kiruccanásának tapasztalatairól olvashatnak.

Szögezzük le, hogy ezen a szinten a koncertezés csakis a zenéről szól, a többi csak járulékos körülmény. Művházban is lehet valaki rocksztár 15 percre, harmincfős közönségben is akadnak könnyűvérű csajok, és backstage nélkül is be lehet rúgni, ez mind tény. Ha valaki nem megélhetésből zenél, akkor a zene szeretete hajtja, semmi más. Azt hittük, ez így rendben is van. Hogy komfort, megfelelő bánásmód annak jár, aki a piac törvényeinek engedelmeskedve eladható termékké alakítja zenéjét, a többinek fapad. Nem is igen lázadoztunk emiatt: amiről nem tudunk, az nem fáj. Bár minden zenész gyűlöl pakolni, főleg koncert után, kapkodva, miközben a szervező a nyakában liheg, hogy „gyorsabban, gyorsabban, csúszásban vagyunk”. Majd a következő banda egyik tagja kölcsönkéri valamelyik erősítőt, mert elfelejtettek hozni – ilyenkor persze illik kölcsönadni. Ez azt jelenti, hogy kénytelen a zenész végigvárni a másikok koncertjét is, mire össze tudja szedni a cuccait, valamint izgulhat, hogy vajon elrontják-e. A műsor után a szervező általában egy árva Kőbányait nem tesz eléje, a köszönet is ritka dolog. Aztán lehet kezdeni azon idegeskedni: vajon kifizetnek-e? Már, feltéve, ha fizetnek egyáltalán. Mert Budapesten a rockklubok elsöprő többségében ez sem szokás már. Fellépti díj, haha, viccelsz, fiam? Örüjjé, hogy játszhatsz egyáltalán. Kegynek fogd fel, hogy eljöhetsz ide, és miniatűr színpadon játszhatsz pár részegnek. Hogy kevesen vannak? Hogy nem volt reklám? Hát csináltál? Az is a te dolgod ám! Sőt. Vannak budapesti helyek, ahol még a jegyeladást is „kiszervezik” a zenészekre. Ha valaki fel akar lépni, előbb meg kell vásárolnia a saját koncertjére (!) 30-40 jegyet, amit neki kell eladnia, már hogyha el tudja adni.
Vidéken egy kicsit más a helyzet. Ott nem tapossák általában egymás sarkát az underground rockzenekarok, ezért a fellépőhely tulajának vagy koncertszervezőjének muszáj valamivel humánusabban eljárnia, ha szeretne a klubjába fellépőket. Illetve, saját tapasztalatom azt mutatja, hogy vidéken egy árnyalatnyival korrektebbek az emberek, vagy legalább is még nem koptak ki teljesen belőlük az alapvető udvariasság gesztusai: hátbaveregetés koncert után, egy üveg ingyen akármi – nem sok, de ez is jól esik. 
És most nézzük, hogy s mint megy ez külföldön, ugyanilyen underground, non-profit szinten.
A zenész megérkezik Bécsbe, mondjuk az Escape Metalcorner nevű helyre. Mondják neki, hogy csúszás van, iparkodjon. A berögzült reflexek beindulnak, kapna a cintányéros táska meg a gitárfej után – elkezdenek furcsán nézni rá. A jó magyar zenész szintén furcsán néz  vissza egy pillanatig, majd amikor beszalad a helyiségbe négy markos legény, felkapja a cuccait, és lerongyol vele a koncertterembe, megvilágosodik. Hogy nem neki kell pakolnia. Hiszen ő zenész, azért van itt, hogy zenéljen. Lenyomja a koncertet, viszonylagos sikere van. Azonban többen jönnek oda gratulálni utána, mint ahányan feltehetően a fellépés alatt a teremben voltak. Ezt lehet képmutatónak is nevezni. Ám a zenész szereti, ha dicsérik, főleg, ha éppen akkor jött le a színpadról, ahol izzadt, beleadott apait-anyait, ugrabugrált, csúszott-mászott. A zenész már csak ilyen hiú állat, jól esik neki az ilyesmi. Aztán megismétlődik a korábbi pakolásos történet, ismét kitépik a kezéből a cuccokat, és felszaladnak vele a backstage-be. Ami egy igazi és valóságos szoba. Ezt így azért kell leírni, mert én még nem láttam Magyarországon akkora backstage-et underground közegben, ahol kényelmesen elfért volna egy egész zenekar. Pedig, ugye, arra van kitalálva, hogy a koncert előtt-után a banda megpihenjen.
Az Escape backstage-ében sincsenek persze végtelen terek, de annyi azért van, hogy kényelmesen megvacsoráljunk. Két svédasztalról válogathatunk, az egyiken főtt ételek, kávé, tea, a másikon kétféle kenyér, gyümölcsöstál, felvágottak, sajtok, zöldségek. Egy hűtő tele sörrel, egy hűtő tele üdítővel. A húszas éveiket taposó szervezők (összesen négyen intézik a kétnapos fesztivált) folyamatosan töltik föl az árukészletet, amiből tetszés szerint dézsmálhatnak a muzsikusok, amennyi beléjük fér…
Kétlem, hogy ezt a különbséget a pénz okozná, hogy mindez csak azért volna ennyire szembetűnő, mert ennyivel jobbmódúak az osztrákok. Gazdagabbak, persze, ez tény. Azonban ottani léptékben a fesztivál, amelyen a tudósító részt vett, undergroundnak, ismeretlennek, amatőrnek számított, ahogy a fellépő zenekarok java is. A gesztusok a lényegesek. Azok pedig nem kerülnek pénzbe. Illetve nem annyiba, hogy hosszú távon ne érné meg mindenkinek. Amíg nem lépünk fel erre a szintre, lehet siránkozni meg felháborodni, hogy kedvenc zenekarunk európai turnéjának szokás szerint a legkeletibb állomása az osztrák főváros. De egy icipicit igazuk is lesz nekik, hogy csak odáig merészkednek. 

Srég