Travelling Band

Szubjektív országélmények, beszámolók innen-onnan.

Mi megyünk, te olvasod.
De lehet fordítva is:
travellingbandblog kukac gmail pont kom

Együttműködésben:

Utolsó kommentek

FB

Címkék

2009 (1) 41 es (1) 60 as évek (2) afganisztán (1) afrika (1) afro amerikai (1) akna (1) albánia (1) alkohol (3) alpok (1) amerika (1) amszterdam (1) andok (1) angola (1) árak (1) autonómia (1) autóstop (2) balaton (1) bálnavadászat (1) becherovka (1) bécs (1) berlin (1) beyonce (1) bikaviadal (1) budafok (1) budaörs (1) budapest (3) buli (1) bunker (1) busz (3) calgary (1) chile (1) cigány (1) creedence clearwater revival (1) cseh tamás (1) dalí (1) dánia (1) dél korea (2) die hard (1) egerszegi (1) egri vár (1) éjszakai élet (1) enver hodzsa (1) erasmus (1) erdély (1) esőerdő (1) észak korea (2) észtország (1) feröer szigetek (1) film (1) footer (1) fotó (1) franciaország (1) háború (2) halászat (1) harlem (1) határátkelés (2) hellókarácsony (1) hobo (1) hollandia (1) indián (1) japán (1) kamaraerdő (1) kanada (1) katona (2) kína (1) királyhágó (1) koncert (1) korea (3) közbiztonság (2) közlekedés (1) lenin (1) ljubljana (1) metró (1) mókus (1) moszkva (1) művirág (1) new york (2) nyár (1) nyócker (1) ópium (1) patkány (1) pécs (1) pilis (1) piliscsaba (1) prága (1) programok (1) rammstein (1) rendőr (1) síelés (1) síút (1) soju (1) sör (4) spanyolország (1) szauna (1) szeged (2) székely (1) szélmalom (1) szlovénia (1) szöul (2) tallin (1) techno (1) travellingband (1) travellin band (1) tréning (1) tulipán (1) tűzoltó (1) underground (1) usa (1) üvegtigris (1) videó (2) villamos (2) vulkán (1) zsidó (1) Címkefelhő

Partnerek

Amikor tetőzött az ifjúsági probléma - 1. rész

2011.06.23. 08:25 :: travellingband

"1960 táján igencsak terjedni kezdett a fiatalabb korosztályok köreiben az autóstop. Híre hozzánk tudtommal a lengyelektől érkezett, ott állítólag valami csekkfüzetfélét is bevezettek: a stopos egy-egy csekkszelvénnyel tudta megköszönni a sofőrnek, hogy szívességből ingyen elfuvarozta egy darabig. Aztán kellő számú szelvény birtokában valami előnyt vagy jutalmat kaphatott a pilóta.


 

Itthon eddig nem jutottunk el, de úgy látszott, a hatalom hallgatólagosan tudomásul veszi, legalábbis nem gördít akadályt a stoppolni próbálók elé. Terjedt is az új divat rendesen országszerte, de leginkább nyáron, a Balatonra vezető útvonalon. Megtakaríthattuk a vonatjegy árát, szállás csak-csak akadt valamelyik havernál, ismerősnél (legrosszabb esetben a szabad ég alatt; még voltak helyek, ahol veszélytelenül felverhette az ember kis sátrát), az étkezést meg viszonylag olcsón is meg lehetett úszni. Kevésből is kijött tehát egy párnapos balatoni hétvége.

Hamar kialakultak a stopos szokások, szabályok. A Pestről Balatonra készülők indulási helye az Osztyapenko lett; a hely, ahol ma az M7-es és a Gazdagrétre, Budaörsre tartó út elágazik. A szobor közelében, az akkor még 70-es számú út elején álldogáltak a stopra várók, felemelt kézzel jelezve szándékukat. Később jöttek csak divatba a nagybetűs kartontáblák az úti cél megjelölésével. Illett tisztes távolságot tartani egymás közt, hogy a hajlandóságot mutató sofőr előre lássa, hányan szeretnének együtt utazni. Furfangosnak szánt megoldás volt, ha a párosan utazók közül a dekoratívabb leány állt az út szélén, a fiú hátrább húzódott, s csak akkor jött elő, ha megállt már a jármű. Voltak, akik csak akkor szálltak be a megálló autóba, ha az végcéljukig fuvarozta őket, de sokunknak alapelve volt: mindegy mennyire, csak közelebb jussunk a célhoz. Hasonlóképp többen tartottuk úgy: mindegy, milyen jármű vesz fel, fő, hogy arra menjen. Aztán ha elkanyarodva utunktól kitett a sofőr, az is elv volt, hogy nem állunk, hanem ballagunk tovább a cél felé, s csak motorzúgást hallva fordulunk meg, kezünket emelve. Megtanultuk, hogy városon belül nem stoppolunk, kiballagunk a városhatárig, onnan több az esély, hogy az általunk célzott irányba mennek a kocsik. Megjegyeztük a rutinosabb pilóták jelzéseit is: Ha oldalra mutatott az ujjával, azt jelezte, csak ide, a szomszéd faluba megyek, nem érdemes megállnom. Ha viszont nyitott tenyerét előre tartotta felénk: teli vagyok srácok, nem fértek be.

És persze ha már benn ültünk, lehetett beszélgetni, ismerkedni, ezerféle sorsról, bajról, örömről hallani, s ha bennünket is feszített belülről valami, ki lehetett önteni lelkünket az újdonsült ismerősnek. Igaz, voltak hallgatag autósok is, de legtöbben azért vettek fel szívesen stopost, hogy társaságában elűzzék a hosszú út unalmát.

Bejártunk már jó néhány stoputat, amikor 1962 augusztusában, egy évvel az érettségi után Feri barátommal úgy gondoltuk, kellene egy az eddigieknél kissé nagyobb kanyart tenni az országban. Magunk mellé vettük Karcsit, az öccsét is. Vállra akasztható sporttáskánkba néhány minimálisan szükséges ruhadarab, szappan, fogkefe, miegymás került; kultúrának a francia költők tenyérnyi antológiája. Sátrat nem vittünk azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt sátrunk. Majd csak akad egy zug éjszakára, jók az emberek. Szüleink bizalmát a korábbi utak alkalmával már megszereztük; elmondtuk előre, nagyjából hová és mennyi időre készülünk. Elengedtek. Pénzünk nem volt túl sok, de hát céljaink közt sem szálloda, sem első osztályú étterem nem szerepelt.

No akkor horgonyt fel, gyerünk! Az első úti cél Szeged, tehát kibuszoztunk a külső Soroksári útra, s ahol már ritkultak a házak, stoppolni kezdtünk. Meg is állt nemsokára egy hátul dobozos, kopott személyautó, benne középkorú, iparosnak kinéző ember. Hová fiúk? Mi Szegedre mennénk. Akkor én nem a ti emberetek vagyok, mert Bajára tartok. Összenéztünk, miért ne mehetnénk Bajára? Elvackolódtunk hátul, a sofőr meg indított. Délután értünk Bajára, kinyújtóztattuk összerázott tagjainkat, no nézzünk körül. Csendes volt már a város, de egy földszintes ház nyitott ablakaiból zeneszó és vigadozás hallatszott, esküvő zajlott. Beköszöntünk az ablakon, kérdve, nem tudnának-e szerény szállást három vándornak. Azt ugyan nem tudtak, de vigaszul kaptunk némi enni- és innivalót csak úgy, az ablakon át. Jóllakva már voltunk tehát, csak lakva még nem. Esteledni kezdett. Úgy gondoltuk, úgyis Szegedre készültünk, menjünk hát az arra vezető országútra. Elhagyva a házakat, a szürkületben szép, gondosan rakott szénaboglya tűnt fel az út mentén. Akkor ma ez lesz a hálószoba, döntöttük el, s már ki-ki fúrta is magának a boglya oldalába az embernyi kuckót. A magunkkal hozott fóliával kissé kibéleltük, hogy mégse szúrjon annyira, fejünk alá a táska, és már húztuk is a lóbőrt. Hajnalban mocorgásra ébredtünk. Kiderült, hogy az éjjel még egy vándor társult mellénk, egy öregapó kezdett szedelődzködni. Hová ilyen korán, bátyám? – kérdeztük. Azt álmodtam fiúk, hogy a Dunántúlon vagyok, hát úgy gondoltam, elmegyek oda. Azzal kihalászott a széna takarásából egy igen viharvert biciklit, nagy nehezen fölkapaszkodott rá, és eltűnt a szemünk elől. Tátott szájjal néztünk utána.

Elindultunk Szeged felé. Némi kajamaradék volt a reggeli, egy háznál kértünk rá egy pohár vizet. Jól telt az idő, a körülöttünk elmaradó táj adott elég témát a beszélgetéshez. Egy teherautó el is vitt jó darabon. Aztán Feri levált tőlünk. Jött egy motoros és felvette. Ez is elv volt: nem ragaszkodunk az együtt utazáshoz, minden nap megbeszéltünk egy délutáni vagy esti találkozási pontot. Most a szegedi Tisza-híd „pesti” hídfője volt az, délután ötkor. Ballagtunk tovább Karcsival, míg végül jó idő múlva megállt egy kisteherautó, Szegedre megy, ugorjunk fel. Jócskán elmúlt dél, mire odaértünk, kerestünk is valami olcsó ebédnek valót, aztán csak nézelődtünk a városban. Ötre a hídnál voltunk, nemsokára Feri is befutott. Hátramutatott, tíz-tizenöt méterre egy katona nézett minket, majd megfordult és elment. A kísérőm, mondta Feri. Aztán elmesélte a napját. Abban az időben az országhatár közelében levő néhány kilométeres sávba – a határsávba – csak külön hatósági engedéllyel léphetett be, aki nem ott lakott. Baja és Szeged között volt ilyen szakasz, erre nem gondoltunk. A motoros, aki Ferit egy darabon elvitte, később betért a legközelebbi határőrőrsre, s elújságolta, hogy három fiatal bóklászik az úton, nem lehetetlen, hogy a jugó határ felé tartanak. Nosza útnak eredtek a dzsippel, s a dűlőutakról ráfordulva az országútra meglátták Ferit ballagni. Ő meg jól megörült az újabb járműnek, leintette. Meg is álltak, betessékelték, csak épp nem Szeged, hanem az őrs volt az úti cél. Ott aztán alaposan kifaggatták, kik vagyunk, honnan hová és milyen céllal. Ő meg szépen elmondott mindent, mentegetőzve, hogy nem gondoltunk a határsávra. Akkor a parancsnok átszalajtott egy katonát a szemközti boltba, hozzon ennek a fiúnak harapnivalót. Amíg aztán Feri falatozott, felhívták telefonon a zuglói rendőrséget, s egy járőr kiment a szüleinkhez megtudakolni, mit tudnak rólunk. Szerencsére ők is ugyanazt mondták, amit Feri, így aztán a határőrök némileg megnyugodva, egy katona kíséretében feltették barátunkat a helyi vicinálisra (még a jegyét is megvették Szegedig), aki ily módon nem autóstoppal, hanem vonattal, sőt kísérettel érkezett Szegedre. A katona meg miután látta, hogy a találkozás helye, időpontja s a másik két személy külseje megfelel a korábban vallottaknak, dolgavégezetten visszaindult.

Valahogy elment a kedvünk Szegedtől. Kissé rákfenéje is ez a kalandvágyó utazóknak: nem megülni, csak menni mindig tovább, keresni az újat, az ismeretlent, az eddig még nem látottat. Igen szépen ír erről Baudelaire Az utazás című versében (nekem a Tóth Árpád-fordítás a szívem csücske):

„De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szívük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

Kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!”

Elnézegettük egy darabig a Kárász utcán sétáló szép szegedi lányokat, aztán úgy döntöttünk, megpróbáljuk a következő célt, Pécset (de persze már nem Baja felé). Kezdett a délután későbe hajlani, s tudtuk, este már nehéz stoppolni, a sötétben kevesebb autó jár, s kisebb is a bizalom az úton ballagó vándorok iránt. Egy szénaboglya azért arra is akadhat. Akkor hát irány Kecskemét. Szerencsénk volt, egy épp oda tartó teherautó mindhármunkat elszállított a városba. Ott megkerestük a Dunaföldvár felé kivezető utat, s abban maradtunk, a földvári híd túloldalán várjuk be egymást, ha szét kellene válni. Szét kellett. Sok-sok kicsi stoppal, szinte faluról falura vittek bennünket külön-külön, néha találkozva, majd újra szétválva, de egyre csak tovább előre. Ezen a szakaszon fordult elő, hogy Feri, megunva a magányos bandukolást, felkéredzkedett egy szénásszekérre, s a boglya tetején, kényelmesen nézelődve tett meg egy-két kilométert. Karcsi meg úgy járt, hogy egy biciklis ember megkérdezte, merre tart, aztán megajánlotta neki, hogy a legközelebbi faluig – a vázon ülve – elviszi. Erősen szürkült már, amikor mindhárman a földvári hídhoz értünk.

Ebből ma már nem nagyon lesz Pécs, gondoltuk, de azért kiballagtunk még a 6-os útig, ott majd meglátjuk, mi legyen. És csodák csodája, megállt egy teherautó. Hová srácok? Pécsre készülünk. Na akkor fel a platóra, én is odamegyek, találtok fönn még pár potyautast. A platón néhány felnőtt ücsörgött egy nagy halom rönkfán, mely a szállítmány hivatalos részét képezte. Alig helyezkedtünk el, a pilóta indított, mint a rakéta, nem győztünk kapaszkodni a kocsioldalba. Döngettünk rendesen a kihalt, esteledő országúton. Aztán egyszer csak lassított, a kikapcsolt motorú kocsi halkan gurult még, majd megállt. No emberek – szólt fel a sofőr –, van itt jobbra egy szép nagy dinnyeföld. Aki úgy gondolja, próbálkozhat, de csak óvatosan, hátha csősz is tartozik hozzá. Lemásztunk, nem volt csősz. Pár perc múlva a kocsi újra indulhatott, fejenként egy-egy tekintélyes görögdinnyével súlyosbítva, természetesen a vezető is kapott egyet. Innen aztán nem volt megállás Pécsig.

Késő este kászálódtunk le a teherautóról erősen köszöngetve a fuvart. Szemközt a téren egy öreg házban kocsmaablakokon szűrődött ki a fény, benyitottunk. A fal mellett, régi pianínónál fáradt arcú zongorista nyomta el épp a cigarettáját. Felnézett és három porlepett nagykamaszt látott ácsorogni az ajtóban, vállukon sporttáska, hónuk alatt egy-egy dinnye. Elmosolyodott, végigfuttatta ujjait a billentyűkön, és rekedtes hangján belekezdett abba a Seress Rezső-slágerbe, hogy „mindnyájan átutazók vagyunk itt a földön…”.

Ez jólesett. No meg az ezt követő marhapörkölt is nokedlival; utána pedig egy korsónyi, párás falú, jó hideg sör. Már csak valami szállás hiányzott, de ilyen későn nem volt értelme keresgélésbe kezdeni, irány tehát a vasútállomás! A váróterem szép hosszú padjaiból hármat elfoglaltunk, táska a fejünk alá, dinnye a pad alá és alvás. A mozgalmas nap után a kemény pad ellenére hamarosan álomba merültünk."
 

András irodalmi igényű írásának második részét hétfőn olvashatjátok.
Érdemes megnyomni a facebook varázs-gombját, hogy véletlenül se felejtsétek el elolvasni.
Fotók a zseniális fortepan-ról.

 

Szólj hozzá!

Címkék: szeged 60 as évek autóstop

A bejegyzés trackback címe:

http://travellingband.blog.hu/api/trackback/id/tr503001571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.