Travelling Band

Szubjektív országélmények, beszámolók innen-onnan.

Mi megyünk, te olvasod.
De lehet fordítva is:
travellingbandblog kukac gmail pont kom

Együttműködésben:

Utolsó kommentek

FB

Címkék

2009 (1) 41 es (1) 60 as évek (2) afganisztán (1) afrika (1) afro amerikai (1) akna (1) albánia (1) alkohol (3) alpok (1) amerika (1) amszterdam (1) andok (1) angola (1) árak (1) autonómia (1) autóstop (2) balaton (1) bálnavadászat (1) becherovka (1) bécs (1) berlin (1) beyonce (1) bikaviadal (1) budafok (1) budaörs (1) budapest (3) buli (1) bunker (1) busz (3) calgary (1) chile (1) cigány (1) creedence clearwater revival (1) cseh tamás (1) dalí (1) dánia (1) dél korea (2) die hard (1) egerszegi (1) egri vár (1) éjszakai élet (1) enver hodzsa (1) erasmus (1) erdély (1) esőerdő (1) észak korea (2) észtország (1) feröer szigetek (1) film (1) footer (1) fotó (1) franciaország (1) háború (2) halászat (1) harlem (1) határátkelés (2) hellókarácsony (1) hobo (1) hollandia (1) indián (1) japán (1) kamaraerdő (1) kanada (1) katona (2) kína (1) királyhágó (1) koncert (1) korea (3) közbiztonság (2) közlekedés (1) lenin (1) ljubljana (1) metró (1) mókus (1) moszkva (1) művirág (1) new york (2) nyár (1) nyócker (1) ópium (1) patkány (1) pécs (1) pilis (1) piliscsaba (1) prága (1) programok (1) rammstein (1) rendőr (1) síelés (1) síút (1) soju (1) sör (4) spanyolország (1) szauna (1) szeged (2) székely (1) szélmalom (1) szlovénia (1) szöul (2) tallin (1) techno (1) travellingband (1) travellin band (1) tréning (1) tulipán (1) tűzoltó (1) underground (1) usa (1) üvegtigris (1) videó (2) villamos (2) vulkán (1) zsidó (1) Címkefelhő

Partnerek

Amikor tetőzött az ifjúsági probléma - 2. rész

2011.06.26. 18:30 :: travellingband

Múlt héten András történetének első részében a '60-as évek Magyarországának tizenéves Baudelaire-jei mutatták be a korszak autóstoppos és csavargó kultúráját. Ma az utazás második, befejező része következik a kortárs Balatonnal, csábító blúzkivágással, és menő sportautóval.

"...Másnap reggel hat körül szelíd bökdösés ébresztett. Na srácok, itt már indul az élet, jó lenne odébbállni, nem tudok tovább vigyázni rátok. Kinyitottam a szemem, és döbbenten konstatáltam, hogy az előző mondat egy rendőr szájából hangzott el. Elképedve tápászkodtunk fel. Micsoda eljárás ez? Se egy „takarodjatok”, se egy „ki innen csirkefogók”? Zavartan szedelődzködtünk, megköszönve gesztusát, de később sem tudtuk eldönteni, igazi rendőr volt-e vagy álruhás varázsló. Sok éven át emlegettük még a különös pécsi rendőrt.

Felballagtunk a Széchenyi térre, s leültünk alsó szélén a park szegélykövére. Körülöttünk nyüzsgött a munkába induló város. Felmerült akkor egy kardinális kérdés: meddig cipeljük még a dinnyéket? Végül is reggel van, ráérünk, reggelizzük meg. Nem is latolgattuk a további lehetőségeket, bicskákat elő, és Pécs dolgozni siető népe szeme láttára mindhárman komótosan nekiláttunk az édes, vörös húsú reggelinek. Bőséges adag volt, nem is fért belénk az egész. A maradékot eltakarítottuk, fiatal, erős gyomrunk nem háborgott, indulhattunk városnézni.

Sorba vettük a dzsámit, a székesegyházat, a minaretet, a sétálóutcát a színházzal, és sok egyéb látványosságot kötöttségek nélkül, derűsen kóborolva. A Nádor Szálló jobb sarkán működött az ország első (igaz, többről nem is hallottam) libresszója, ahol kávézás közben kölcsönzött könyvet és folyóiratot is olvashatott a vendég; itt is eltöltöttünk egy órácskát. Közben azért itt is, ott is tudakozódtunk éji szállást keresve. Épp a piacot jártuk körbe, amikor egy néni – hallván, mit keresünk – megszólított. Nézzék aranyoskáim, itt jön a szomszédasszonyom, ő szokott néha egy szobát kiadni átutazóknak. Odafordultunk. Harmincas éveiben járó, jó kötésű, csinos fiatalasszony közeledett zsúfolt bevásárlószatyrokkal megrakodva. Szoba kéne, maguknak, egy éjszakára? Hát lehet róla szó, ha jól viselkednek. Van ott három ágy, a fürdőszobában megfürödhetnek. Alaposan végigmért mindhármunkat, aztán látva, hogy a mi szemünk is megakadt kissé nyitott blúzának tekintélyes domborulatain, nevetve hozzátette: De én nem vagyok benne az árban! Zavartan vigyorogtunk, aztán megegyeztünk, hogy este nyolckor vár bennünket. Az út menti, ilyen-olyan macskamosdások után jólesett végre tetőtől talpig lezuhanyozni, és végre igazi ágyban, friss illatú ágyneműben kinyújtózni. Nem kellett altató.

Másnap aztán úgy gondoltuk, elindulunk a következő cél, a Balaton felé. A Széchenyi tér alsó végénél volt akkoriban egy igen jó tejivó, ott alaposan megreggeliztünk, aztán irány a város széle. Azt az utat céloztuk meg, mely valahol Szántód táján éri el a Balatont. Szép tempóban haladtunk, többnyire mindhármunkat el tudott vinni az intésünkre megállni hajlandó jármű. De délutánra elapadt a forgalom. A stop hiányát némileg ellensúlyozta a gyönyörű, dimbes-dombos táj. Minden dombtetőről újabb és újabb panoráma tárult elénk, sorban váltogatták egymást az erdők, szántóföldek, ligetek, patakok, falvak. A házak előtti kispadon üldögélőknek odaköszöngettünk; picit csodálkozva viszonozták, szinte olvasható volt szemükből, mit kereshet erre három gyalogos idegen. Csak nagy néha húzott el mellettünk le sem lassítva egy-egy autó vagy motor. Igaz, aztán egyszer mentünk vagy tíz-húsz kilométert egy szokatlan kocsival. Az idő tájt ritka volt a nyugati márka, inkább a „baráti” országok kocsijai járták az utakat: Trabant, Wartburg, Skoda, s talán Pobjeda, Warszawa. És akkor felbúgott mögöttünk a kanyarban egy hófehér csoda, egy Alfa Rómeó. Megállt mellettünk, s a napbarnított, sármos, negyvenes férfi betessékelt a kényelmes bőrülésekre. Sajnos nem volt bőbeszédű, de a gázpedált tudta taposni derekasan. Amikor aztán elváltunk, volt egy darabig beszédtémánk; találgattuk, hogy kerülhetett ez a különös úrvezető a gyönyörű autójával a hatvanas évek Magyarországára.

 




Ránk esteledett. Motorzúgás helyett már csak a tücskök hangversenye hallatszott, s az autók lámpái helyett csak néhány cikázó szentjánosbogár fénypontját követhettük a sötétben. Nem lehetett már túl messze a Balaton, de eléggé elfáradtunk a hosszú gyaloglásban. Szénaboglya nem látszott ugyan a holdvilágnál, de egy igen dús füvű árokpart csábítóan hívogatott. Lehetett Rimbaud-t idézni:

„… Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan
mint frissítő ital, estharmat csöppje hullt …”

Fejünk alá téve a táskát végigdőltünk az árok lejtős, fű borította oldalán. Felettünk a csillagos ég végtelenje, s a nyári éj langyos szellője folytonos susogásra késztette az út menti jegenyesor leveleit. Álomba ringatott a susogás.

A hajnalban meginduló teherforgalom aztán hamar felébresztett, de be is segített bennünket Zamárdiig. Leballagtunk a homokos partra, a napnak már volt ereje. Hiányzott még néhány órányi alvás, hát leterítettük fóliánkat a homokra és elterültünk rajta. Alulról ugyan hűtött még a hűvös talaj, így időnként fordulni kellett, de a fentről melegítő napsütésben pótolhattuk még az éjszakából hiányzó pár órát. Éhség ébresztett tíz óra körül, meg a korai strandolók vidám zsivaja. Így először a szemünk reggelizett meg a barnára sült, bikinis lánytestek látványával. Utána a gyomrunkat töltöttük meg egy közeli ABC-áruház polcairól. És élvezhettük a tó vizét, amely simogatva áztatta ki bőrünkből az elmúlt napok porát, verejtékét. Délután átmentünk stoppal Szabadiba, ahol egy volt iskolatárs családjának nyaralójába kopogtunk be. Nagy társaság ült a teraszon, szívesen fogadtak, folyt a mesélés, viccelődés, terefere, míg csak ránk nem esteledett. Meg is ajánlották éjszakára egy kerti szerszámkamra sodronyos vaságyait, amit persze köszönettel fogadtunk, így nem kellett szálláshelyet keresgélni.

Reggel némi tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy túl kevés már a pénzünk a vándorút folytatásához; legjobb lesz egyelőre hazatérni. Vendéglátóink még búcsúzóul megreggeliztettek, aztán a köszönő szavakat követően irány a 70-es út.
Váltakozó szerencsével telt a nap az országúton, de ami a lényeg, estére sikerült Pestre érkeznünk. Útközben pedig, ha úgy adódott, hogy jármű hiányában gyaloglásra voltunk kárhoztatva, jobb híján énekszóval biztattuk magunkat.
A stoposok kedvenc dalával.

Országúton, alkonyati csendben,
míg luxusautók suhannak tovább,
egy vén csavargó s hű kutyája, ketten
együtt bandukolnak, két öreg barát.
Hóban, télben és üvöltő szélben
mendegélnek hegyen-völgyön át.
Zúg a szél, táncra kél,
és a szél viszi a csavargó dalát:
Egy hosszú út csupán az élet,
amelyen mindannyian végigballagunk.
Holnap mi lesz? Én sose kérdem,
mert mindig csak a mának él egy vagabund.
Nincs otthonunk, bokrokban alszunk,
mi lakbérhátralékban sosem vagyunk.
Egy csikk, egy csók csupán a vágyunk,
s ha ez megvan, mi boldogok vagyunk.
Nincs egy lyukas vasunk,
így él egy vagabund."


Hálásan köszönjük Andrásnak a nosztalgikus szép történetét!
A fényképeket a fortepan-ról gyűjtöttük.
Továbbra is szívesen fogadunk ország-, város-, vidék-, vadon-, tengermélyi élményeket.
Friss információk a
facebook-on.
 

Szólj hozzá!

Címkék: balaton pécs cseh tamás 60 as évek autóstop

A bejegyzés trackback címe:

http://travellingband.blog.hu/api/trackback/id/tr133002612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.