Mikor tizenévesen elolvastam Orwell 1984-ét, beleragadt egy mondat a fülembe a hátsó borítóról: "A töténelmi rémképet illetően érvényes maradt-e Orwel regénye? Igen, ha Pol Pot Kambodzsájára, vagy Enver Hodzsa Albániájára gondolunk ." Ekkor még térképen sem tudtam volna feltétlenül elkülöníteni a két országot, néhány évvel később viszont elhatároztuk, hogy meglátogatjuk az utóbbit.
 

"Együnk bár füvet, de függetlenségünket megőrizzük!" - szólt Enver Hodzsa 1976-ban, miután öszeveszett Hruscsovval és Kínával is, majd hirtelen kiadta a parancsot, hogy bunkereket kell építeni. Sokat. Így létesült az a 750 000 betonbunker, ami ma is látható szerte az egész országban. Logikát nehéz keresni az elhelyezésükben, lényeg az, hogy négy emberre jutott egy bunker. Lényegében ez volt az, ami miatt Albániába indultunk, vagyis a fröccsöntött műanyag bunker-szuvenír. Na meg persze az, hogy megtudjuk, igaz-e a mondás az albán szamárról.

Albánia a Balkán Svájca. Az ország nagy részén hegyek vannak, nagy hegyek, ami elég sok mindent meghatároz. Ennek köszönhető például, hogy olyan, mint vasúthálózat nem létezik. A tengerparton van elméletileg egy néhány száz kilóméteres vonal, de jegyet csak ez éppen induló vonatra adnak. Autóval sokkal szellemesebb utazni, igen finom élményekben lehet részünk. Albániában a rendszerváltásuk előtt magánszemély nem birtokolhatott autót, ezért tizen-egynéhány évük volt arra, hogy valamiféle közlekedési kultúrát kialakítsanak. Ahhoz képest egészen jó, főleg, ha az ember felkészül a meglepetésekre, például ha az autópályán valaki megfordul előtte, vagy százas tempóról intenzíven kell lassítani a biciklisek vagy éppen egy körforgalom miatt.

Valószínüleg a hegyeknek köszönhető a megosztottság is. Szerepet játszott persze a történelem is, nehéz lehet úgy egységben maradni, hogy országunk a görögök és a Római Birodalom érdekszférájába esik, kirabolják a keleti gótok meg a barbárok, megtámadják a bolgárok, földrengés sújtja, frankok, bizánciak, keresztes lovagok és szerbek próbálják meghódítani, később kalózok jönni, majd eladják a velenceieknek, a törökök leigázzák, jönnek a szerbek, az olaszok, majd a Monarchia tengeralattjáró-bázisa, világháborúk és a szocializmus meg Enver Hodzsa emberkedése.
Ehhez még hozzátartozik a vallási szétszabdaltság, az észeki hegyekben római katolikusok, a tengerparti vidékeken a törökök miatt muzulmánok, a többi részen pedig bizánci ortodox keresztények az albánok.

Az albán nyelv hasonló a magyarhoz, mármint abban a tekintetben, hogy nincsen smmiféle rokonsága a környéken és a nyelvtudósok sem igazán tudják hova tenni (állítólag létezik csodálkozó igemód...). Rokonok viszont a bulgárokkal abban a jó szokásban, hogy fordítva bólogatnak, ráadásul a "jo" éppen azt jelenti albánul hogy "nem", vagyis, ha beszélgetőtársunk őrült módon bólogat és közben azt hajtogatja, hogy jó-jó, akkor neki biztosan nem tetszik valami.

Az emberek amúgy segítőkészek és barátságosak, egy valamit viszont garantáltan ne tegyünk: ne próbáljunk ismerkedni. Ha találunk is zenés szórakozóhelyet, már elsőre feltűnhet, hogy csak lányok, illetve nők táncolnak és általában egymással. És egyáltalán nem igaz, hogy az albán lányok, mint afféle balkáni nép gyermekei bajszosak és nagydarabok; igenis csinos, jóalakú és széparcú fiatalok töltötték meg a táncteret. Csapatunk egyik tagja úgy gondolta, hogy felmegy a parkettre mulatni egyet, de öt perc sem telt bele, a biztonsági őr jött oda hozzánk, hogy hívjuk le a barátunkat, mert ebből baj lesz. Albániában ugyanis ha egy lány egy idegennel együtt táncol, azt hajlamosak ringyóskodásnak venni - már a lány részéről - és az borzasztó szégyen a családra nézve.

Amiért jobb helyeken legalább lelövik az embert, például a keleti hegyekben, ahol éppen emiatt kullákban laknak az emberek, ezek nagyon kicsi ablakos házak lőtávolságra egymástól. Itt még nagyban dívik a vérbosszú, meg ilyen dolgok.
Mi persze erre nem jártunk, ráérünk még meghalni.

Jártunk viszont a tengerparton sokfelé, láttuk Vlore és Durres gombatempóban épülő szállodanegyedeit, amelyek között földutak és pottyantós rötyik vannak, megnéztük Porto Palermo kikötőjét, ami az útikönyv szerint az albán tengeralattjáró-flotta tanyája, ugyanis a hegy alatti barlangban igen védett bázist alakítottak ki nekik. Nos, a barlang szája éppen akkora, amin egy talicskát be lehet tolni egy kisebb termetű melósnak. Egy kisebb talicskát.
Ültünk továbbá Himare legjobb kocsmájának tenger fölé nyúló teraszán és csodáltuk a görög pincérnő-tulajdonos, Krisz kedvességét, aki zacskóban hozta nekünk a sört a közeli kisboltból, miután a sajátja kifogyott és nem engedtük meg neki, hogy a tartalákunkat berakja a hűtőbe és azt szolgálja fel ingyen.

Folytatása következik...